Ó, dehogyis, még csak az kéne. A mai nap is csalinkázás a Bermuda-háromszögben, kéremszépen, nem szabadprogram. (Mellesleg kisebb méretű apoplexia, vulgó gutaütés kezdett kerülgetni, mikor a budapesti hallgatók tisztelettel megkérdezték tőlem levélben vasárnap este fél tizenegykor, nem lehetne-e áttenni más időpontra a kedd reggeli órát, mert most kezdődik a vizsgajelentkezés a neptunban. Nem. Nem lehetne. És ha esetleg nem jönnek be órára, akkor anyósom alapállásából fog folytatódni a közös munka, miszerint egyszer át lehet engemet bószni. Egyszer. Aztán többet nem. Ebben a félévben már nyilván nem fogok farkassá válni, de még két komplett évük van, amikor muszáj lesz találkozniuk velem, és akkor eleve onnan indítok, hogy minden órán jelenléti ív, max. három hiányzás, csókpuszi. Ha egyesek nem hajlandók felnőttként viselkedni, akkor nem kezeljük őket felnőttként, ilyen egyszerű.)

A bejegyzés címe amúgy egy idézet ebből a dalszövegből, ami csak úgy hirtelen eszembe jutott, bár sose voltam Sheryl Crow-rajongó, de ez a videoklip nagyon megérintett anno, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy egy évvel később én is ott állok majd egyszer a Santa Monica Boulevard-on.

És tényleg, egész pontosan olyan volt a világ, mint egy óriás autómosó.

http://www.youtube.com/watch?v=O6iN9piYuO4