Kicsiny kuplerájunkban ma is szakdolgozatok és kinyuhhadás napja van, nem pedig költészeté vagy macskáké, pedig éppen ma van egy éve, hogy Porcelánt (akit akkor még Pocahontasnak hívtak) hazahoztuk, hogy aztán a következő hetet az ágyneműtartóban töltse párnák és egy tomahawk kisbalta között.

A reggelt ismét két szakdolgozat langyos zsigerei között turkálva töltöttem, és a mai napra még hátra van egy, merthogy ez olyan, mint a szállítószalagos szusibárban a kínálat, ha nem veszed le a tálkát, a következő körre rádobnak még egy pötty vaszabit, hátha azzal már megfelel. (Rossz hasonlat, több okból is, de most már bent hagyom.) A hatból mostanra egy van teljesen leadható állapotban, háromból még hiányzik valami, kettőnél pedig még újra el kell magyaráznom a hallgatónak a tudományos hivatkozás és szóhasználat követelményeit, grr. Nem csoda, hogy fél tizenegyre jutottam csak el oda, hogy végre eltotyogjak tejért, addig feketén ittam a kávét, és ez mindent elmond a szakmám iránti elhivatottságról.

Ezenfelül ma még kenyeret is kell sütnöm, mert holnap, miközben én a Szentendre-Budapest-Esztergom Bermuda-háromszögében kóválygok, hazaérkezik három hónap keserves és civilizációmentes viszontagság után a Repülő Kutató. (Emlékeztetőül: Palo Altóban élvezte a kaliforniai tavaszt, a Fulbright-ösztöndíjat és a Stanford University levéltárát, közben meg olyan nyomorúságos dolgokat evett, mint Kobe-marhából készült kolbász és bölényfasírt.) Mivel én ugyan fel vagyok emancipálva a végletekig, de azért mégiscsak a férjemről van szó, megérdeklődtem, hogy mit szeretne enne hazajövet, mire ő lelkesen közölte, hogy az én kenyeremet akarja enni vajjal, és azt a kenyeret nekem még meg kell sütnöm ahhoz, hogy ő megehesse. (Vajat vettem, azzal nincs gond. Házivajat vettem neki szombaton, azt bezzeg nem felejtettem el, magamnak a boltitejet meg persze igen.)

Mindeközben a macskák széjjelfele heverésznek, a szőreik beterítik a teljes lakást, valamelyikük talált egy kis sárga fröccsöntött Obelixet, és bevitte a konyhába, a kamrát is ki szerettem volna takarítani, de mindig közbejött valami, a három hónapig nem használt hálószobában meg fel kéne húznia valakinek az ágyneműt, és feltehetőleg se Celó, se Poci nem hajlandó ezzel foglalkozni, úgyhogy ez is rám marad. A nélkülözhetetlenség édes érzése, úgyám.

Hogy a blog profilját se hagyjuk cserben (bár lassan már tényleg csak mellékesen vagyok benne én a csámpa lábaimmal, nyígásról és macskahányásról szól minden), valamikor a tél folyamán újracucctam a ruhát, ami rajtam látható, és amúgy a korábbi állapotáról is illene itt betennem egy képet, de ha valakit érdekel, keresgéljen, két évvel ezelőtt májusban egy hétig folyton csak ezt hordtam.