Milyen szép szó ez, és az ÓMS óta alig használjuk, vissza akarom hozni a forgalomba. Különösen azért, mert olyan csuda pontosan leírja a jelenlegi állapotomat. A jövő utáni hétben bízom csak, az lesz az a hét, amikor kivisszük végre a házból a kecskét, és csak huszonheten maradunk bent családtagok. (Ez egy anekdota rabbival meg tanácskérővel meg kecskével. Nagyon tanulságos.)

A kecske szerepében ezúttal a szakdolgozóim és főként azok szakdolgozatai jelennek meg, pénteken leadás, és én már bele vagyok kukulva a korrektúrákba meg az összes többi járulékos rémségbe. Tegnap két komplett dolgozatot korrektúráztam végig (5×45 perc folyamatos beszéd előtt/után – na jó, közben volt egyszer negyedóra szünet az anómia-elméletek és a nevelésszociológia kutatási témái között), és még élőben is megjelent nekem egy harmadik dolgozat szerzője, akinek negyven percig gyomláltam a szövegét. Ennélfogva lecsúsztam a 17:43-as buszról, és csak a 19:18-ast értem el (hajh, szép is ez, faluról falura ingázni), úgyhogy háromnegyed kilencre értem haza. A buszon is szakdolgozatot korrektúráztam, lassan már a vécén is azt fogom tenni. Az ajtóban persze ott álltak a macskák, és azt kérdezték, hol az anyámban voltam mostanáig, de különösképpen, hol a kaja?

A korai óra ellenére ma már összeállítottam két vázlatot a félév eddigi óráinak anyagából, megírtam három levelet (könnyen megy ez, ha az ember fél négykor kezdi a napot), és nemsokára nekiesem egy negyedik szakdolgozatnak is. A levelezőprogramot már úgy nyitom meg, hogy közben búal aszok, mit küldenek vajon már megint a drágaszágok. Ráadásul tegnap elfelejtettem tejet venni, úgyhogy most nincs a kávéba, és a tavasz örömére a tavaly kényelmesnek bizonyult cipő csúful feltörte a lábam. Ah, siralm, ah, sepedés.