Ez az idei év eddig elég rondán festett egészség szempontjából – mindig épp csak valami kicsi, pillanatnyi nyamvadtság, ami viszont egyúttal épp elég ahhoz, hogy kivonjon a forgalomból, vagy ha nem is, átmenetileg minimális örömem leljem az életben. Most komolyan, legfeljebb Sylvia Plath nyafogott többet nálam az egészsége miatt – igaz, neki folyton arcüreggyulladása volt, amikor meg nem, akkor nyarat akart és lebarnulni. (Tényleg.) Na, a lebarnulás nálam legalább nem játszik.

Mindenesetre így március közepére elegem lett az egészből, meg egyébként is már megittam az egész évi kamillatea-adagomat, úgyhogy most ismételten összevakarom magam, és szent esküt teszek, hogy vitaminokat fogok enni meg előkotrom a futócipőmet. Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyen elhasználtnak és rozzantnak érezzem magam, viszont túl öreg ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam az általános jelzéseket.

Akkor most ennek örömére magamra pakolok egy teljesen indokolatlan szerelést meg egy tonna festéket, és elkutyagolok kefirért, hogy helyreállítsam a bélflórámat. Holnap megint tanítónapom van, hejhó.

Ezt a blúzt is most vettem fel utoljára, mellben szűkebb a kelleténél, és folyton le kell húzogatnom a szélét.