Végre felmerültem a falvédőkészítés gyönyöreiből, hurrá. A tegnapi napot inkább fedje a feledés kegyes fátyla – tönkreszurkáltak a gombostűk, és én meglehetősen méltatlan hangnemben reflektáltam minderre, grr. Végül este hétkor dühömben magamra hanyigáltam némi utcára való öltözéket, és elmentem a főtérre egy hambiért, az segített. A cucc már majdnemmajdnem kész, de ma ismét életünk apró-cseprő örömei vannak soron, órai anyagokat küldözgetek a diákoknak, mindehhez pedig mellékkörülményként elfogyott a macskák száraz papija, könyvtárba kell mennem, és a hajszínemre is veszettül ráfér a renoválás. A tartalék festéket persze (csak tudnám, milyen megfontolásból) az irodai íróasztalom felső fiókjába dugtam a teafilterek meg a nehéz napokra őrzött dugicsokik mellé, hát muszáj a tervezettnél is nagyobb expedíciót tennem, mert ezzel a fejjel nem vagyok hajlandó elindulni holnap tanítani. (Odabent a teremben értelemszerűen nem hordok sapkát, pedig, hajh, de jó is lenne.)

Az Oscar-díj-átadást amúgy természetesen átaludtam (miért, mi mást vártatok tőlem?), és most ugyan örülök, de némi aggodalmat is érzek a hetven körüli brit művészek iránt – amikor a Saul fia megnyerte az Arany Glóbuszt, meghalt David Bowie, amikor jelölték az Oscarra, meghalt Alan Rickman, és a mai napnak még nincs vége. Optimista-e vagyok.