A tavasz elszánt és csámpás léptekkel közeleg, a madarak már ötkor elkezdenek üvölteni kint a kertben, én meg salátákat akarok zabálni. Így hát tegnap, miután dicsőségesen lenyomtam a négyszer negyvenöt percemet, vettem magamnak egy zacskó galambbegysalátát meg egy új laptopot. Ez utóbbi persze nincs semmiféle összefüggésben a tavasszal, és az is teljesen évszakfüggetlen, mekkora hisztit vágtam ki, miközben megpróbáltam beüzemelni. Sajna a nagyja (mármint a hisztinek) teljesen kárbament, mert csak a macskák voltak jelen, hogy reagáljanak rá, ők meg testületileg letojták az egészet. Igaz, Anasztázia nagyhercegnő egy adott ponton megirigyelte tőlem a rivaldafényt, és úgy döntött, mégse járja, hogy csak én nyüffögök a lakásban. Úgyhogy levonult a pincébe, és áriázni kezdett. (A pincébe jár nyávogni a legszívesebben, feltehetőleg azért, mert annak a legjobb az akusztikája.)

Erőfeszítéseimnek és a jószerencsének köszönhetően (tippjeim szerint fele-fele arányban járultak hozzá a végeredményhez) sikerült használható állapotba hoznom a gépet, úgyhogy ezt a bejegyzést már azon írom, hurrá. A billentyűzet méretét meg beosztását még szoknom kell, persze – lényegében az elmúlt nyolc évet tízhüvelykes bigyókákon dolgoztam végig, ez meg egy mérettel nagyobb, 11,6-os. A hangerőszabályzója amúgy épp olyan, mint Celofánnak, időnként önműködően felhangosodik, de majd csak sikerül ezt is megfejtenem, miért csinálja.

Mindenesetre majdnem minden szép, majdnem minden jó, majdnem mindennel meg vagyok elégedve, sikerült túlélni a hetet, és egy használható-forma gép is rendelkezésemre áll. És ma, végre, hála a pipéknek, vasárnap van. Bár persze megint esik.