január 2016 havi bejegyzések

(Azt a hipotézist alakítottam ki az elmúlt időben, hogy a blog nagyérdemű olvasóközönsége két dolgot szokott igazán díjazni: a) ha hosszan mesélek kalandosan izgalmas életem mókás mindennapjairól b) ha nadrágot veszek fel. Nos, lássuk, mennyire helytálló ez a hipotézis. Szófosás és gatya következik.)

Napjaink továbbra is csupa mókával és kacagással telnek, ma hajnalban fél egykor például arra ébredtem, hogy bakker, elnyomott az álom a kanapén, Poci ott tehénkedik rajtam, nekem meg van odafent egy fantasztikus kis alvókuckóm, gyerünk felfelé. Még mindig félálomban elindultam fogat mosni, és akkor kiderült, hogy nincs víz. Mármint nem folyik a csapból, no. Azonnal felébredtem, de olyan hirtelenséggel, mintha gongot ütöttek volna meg a fülem mellett.

Ti biztosan nem szeretnétek a fejemben lakni, néha nekem is gondokat okoz. Controlfreaknek lenni szívás. A civilizáció csúnyán elkényeztetett minket azzal, hogy akkor van víz, villany és internet, amikor csak akarjuk – hát ehhez képest én válogatott posztapokalipszisekre vagyok felkészülve fejben, és bármikor részletesen el tudom mondani, hová-hogyan kellene kiásni a kertben a tábori latrinát. A lehetséges posztapokalipszis-forgatókönyvek kruciális pontját amúgy persze a macskák képezik, mert mi emberek hónapokig ki tudnánk húzni lekváron és más szénhidrátokon, ha muszáj. Na de ne kalandozzunk el, a vízhiány ezúttal nem a világvége miatt történt. (Volt villany és internet, onnan tudom.)

Szerencsére volt nekem valaha egy rabiátus dédanyám, aki ugyan feltehetőleg nem tudta, mi a posztapokalipszis, de azt igen, hogy “fiam, egy rendes házban mindig van só, pityóka, gyufa, petróleum meg egy vider víz”. Én ugyan annyi engedményt tettem a modern kornak, hogy a petróleumot lecseréltem mécsesre meg elemre a zseblámpához, de azért a Dédi meghatározta irányvonal jóvoltából mindig van a házban tíz liter víz, ha nem is viderben, de ötliteres palackokban. Viszont, rosseb, összesen hat szem krumplim van. Lehet, a modern kornak tett engedményként Dédi beérné a házban tartózkodó öt kiló száraztésztával is, de nem kockáztatok, krumplinak is lennie kell, bevásárlólista, strigula.

Miközben még mindig nem volt víz, viszont már fél kettő lett, izgalmas csetbeszélgetést folytattam a Repülő Kutatóval Palo Altoból, aki minden bizonnyal túl sok időt töltött velem, mert azzal nyitott, nem vizesedik valahol a fal? mert akkor csőtörés. Képzelhetitek, milyen serkentőleg hatott ez rám pluszban. A vizet persze előbb-utóbb visszaadták, de én már fél négyig nem tudtam visszaaludni, grr.

Mivel minden körülmény adott volt egy tőből elbaltázott naphoz, kiaknáztam a lehetőségeinket, és testületileg elvonultunk a kórházba, sőt kétféle kórházba is, fokozzuk az élvezeteket. (Nyugalom, az én egészségem még mindig gyöngy a keddi értelmezhetetlen hányós-hasmenősdit leszámítva, ezúttal is csak az expedíció vezetője voltam.)

Mindenekelőtt Pociból kellett kiszedetni a varratokat, mert végül is mégsem mászkálhat fekete keresztszemes hassal in aeternum. (Bár, mint arra még este rájöttem, a tegnapi nap folyamán kioperálta magából a cérna kétharmadát. Fene se érti ezeket a dögöket. Tegnapelőtt este még megvolt mind, ellenőriztem, és roppant büszke voltam rá, hogy milyen kis fegyelmezett. Az a híres hetedik érzék, mi?) Summa summárum, Poci minden bizonnyal megoldotta volna magának az önoperációt, de van még két elhanyagolt betegünk: Erik és Minerva. Na ők egész biztosan nem javítják meg magukat, és szombat óta már igencsak elunhatták az ücsörgést a csomagtartóban. Amúgy sem akartam megkockáztatni, hogy mittomén beléjük fagyjon az összes gépolaj, a hétvégére piszok nagy hideget jósolnak.

A körülmények izgalmas összjátéka folytán az állatklinika és a varrógépszerelő tőlem másfél kilométerre, egymástól viszont hozzávetőleg hatvan méterre található, így hát úgy döntöttem, összekötöm a kellemetlent a haszontalannal. Szóltam anyósomnak, hogy kantározza fel Emesét (ő a kocsi), én meg Pocivadászatra indultam a lakásban. Poci ugyan az elmúlt egy hét során megbocsátott nekem, és naponta többször is rámtehénkedett, hogy eksztatikusan turbékolva akadályozzon mindenféle tevékenységben, de persze most, amikor indulni kellett, úgy eltűnt, mint a füst. Ezeknek a csudálatos macskáknak csudálatos érzékük van ahhoz, hogy megállapítsák, mikor hová akarok indulni (ezért fogok egyszer egy pár csudálatos bundakesztyűt gyártani belőlük, csak mondom), és ilyenkor mindig felszívódnak valamelyik bútordarab alatt, aztán kiugranak onnan, és végigrohannak több ízben is a lakáson, én meg kutyagolhatok utánuk. Szóval a testgyakorlás is megvolt mára, hurrá.

Most a macska megint utál, a varrógépeket pedig arra a halálpontos időpontra ígérték, hogy “majd”. A hétvégén viszont (erről eddig elfelejtettem referálni), miután realizáltam, hogy belátható időn belül nem számíthatok Erikre, Minervára pedig még ennyire sem, vateráztam magamnak egy új varrógépet, aki ma állítólag meg is érkezik. Így ma valószínűleg egy újabb poszt is várható, különösen hogy tegnap be kellett mennem Budapestre, és ennélfogva (micsoda meglepetés) beestem egy turkálóba is, hogy ilyen szép cliffhangerrel fejezzem be a beszámolómat.

És most nesztek gatya. Cowboycsizmával.

Még csak harmadik napja vagyok egyedül, de már elkezdték kérdezgetni tőlem, hogyan érzem magam nagyúri magányomban. Nos, tök jól. Ennyi év után már úgy belejöttem az időnkénti szalmaözvegységbe, mint úrifiú a pofozkodásba, ráadásul a jelenlegi magányka meg a tavalyelőtt októberben kezdődő között ég és föld a különbség. Egyrészt egyhuzamban több ideig leszek egyedül, mint akkor. (Ne tévesszen meg senkit, hogy a Repülő Kutató jénai ösztöndíja fél évig tartott, Thüringiából lényegében bármikor haza lehetett ruccanni pár napra, viszont ugyanezt Kaliforniából sokkal neccesebb. Ezt a három hónapot bizony mindvégig két külön kontinensen fogjuk tölteni.) Másrészt, és ez egy nagyon fontos másrészt, ezúttal nem vagyok munkanélküli. Akkor csak úgy kicsorogtak a napok az ujjaim közül, de most már előre tartok attól, egyáltalán mire marad időm a három város között száguldozás meg két új tantárgyra és négy régire való készülődés mellett? és még van hét szakdolgozóm is, jézusmária.

Mindenesetre amíg nem fekszem bele ismét a vizsgákba meg a tanításba, vérszemet kaptam attól, hogy teljesen egyedül garázdálkodhatom a lakásban. Már kiganajoztam a konyhában a rácsosfiókos szekrényt, ami lényegében a harmadik kamránk, meg még a hűtőt is. Ez utóbbiban létrehoztam egy úgymond kegyeleti polcot a Repülő Kutató azon válogatott csípős és büdös micsodácskáinak, amelyekhez én úgyse nyúlok áprilisig. (Jó, néha azért majd megnézem, nem szőrösödött-e meg valami.) Emellett pedig összevissza borogattam a vendégszobát, mert a hálószoba húsz négyzetméter, a vendégszoba viszont csak tíz, és ilyenkor télen mégiscsak könnyebb azt beszuszogni, arról nem is beszélve, hogy úgy kotyognék a nagy hodályban egyedül, mint összeszáradt dióbél a héjában. Úgyhogy most van egy kiváló alvókuckóm rengeteg párnával meg plüssállatokkal meg összecetlizett krimikötetekkel és mindenféle trükkös lokális világítással, yeah.

A fizikai Augeiasz istállójával persze mindig könnyebb megbirkózni, mint a szellemivel, de a kötetem ganajozására is gyártottam magamnak munkatervet – március végéig letudom, akár törik, akár szakad. Hálistennek tavaly nyár óta már sikerült elérni a megfelelő távolságot a szövegtől ahhoz, hogy pontosan lássam, hol vannak a bajok, de ez sajnos kétélű dolog: most már azt is látom, hogy tíz év alatt sem javultam semmit, most is éppolyan nonsalansszal fosom a szót, és éppúgy eladnám anyámat is egy poénért (ráadásul általában nem is egy túl jó poénért – bocs, Zizike).

Hiába, én már mindig esszéista maradok, de végül is, egy háztartásba elég egy darab Repülő Kutató.

(Csak a pékségig megyek, de azért az elmúlt napok után úgy gondoltam, kicsípem magam. Végtére is ez egy őtözködős blog vagy mi a szösz.)

Ma délután találkozóm lett volna, de kénytelen voltam lemondani, hogy ehelyett kamillateán és üres pirítóson tengessem a napomat. Remélem, gyors lefolyású lesz ez a nemtommi, nem maradhatok egy életre vécéközelben.

Egész pontosan a Saul fia Aranyglóbusz-győzelme és David Bowie halálhíre között lettem három hónapra szalmaözvegy.

Megyek, kipucolom a macskavécéket.

Ha Erik azt hitte, kicsellózhat velem, korábban kellett volna felkötnie a gatyáját, mert én ma akkor is varrni fogok, ha a fene fenét eszik. Legfeljebb nem géppel, na bumm.

Az eredményről természetesen kimerítően beszámolok.

Nincs az a nagybevásárlás, amiből ne maradna ki pár igazán röhejes apróság – például két deci joghurt a muffinba, amit ma akarok megsütni.

Hétfőtől csak a gyalogbékák maradnak a házban, ráadásul ezek közül a gyalogbékák közül kettő alomba szarik, az alom tíz kilós zacskókban lakik, tíz kiló pedig nehéz. Főként ha kilométerekről kell elcűgölnöm a két kicsi kezemmel.

Monstre autós nagybevásárlás következik. Leginkább macskaalom.

A betadinozás és antibiotikum torkocskán való legyömöszölése (huh, ez majdnem úgy hangzott, mint egy idézet az Übü királyból) azt hozta, hogy Poci már akkor bepucol valami bútordarab alá, amikor meglát minket – a fél napot a futon mögött, a fél éjszakát a mosókonyhában az egyik polc alatt töltötte. Nincs mese, meghalt Andersen, így is el kellett menni felülvizsgálatra, úgyhogy elkaptuk, bedugtuk a macskát a dobozba, a dobozt a kocsiba, aztán átverekedtük magunkat az agglomerációs dugón.

Mostanra már legalább ennek a programnak vége, már el is kezdtem leszedegetni magamról néhány réteget, de tessék, ebben az ancúgban vittem el Pocit az orvoshoz. Jelszavunk: “A zöld a remény színe (meg a libafosé).”

Ilyenkor veszünk mink falun gumicsimmát ahhoz, hogy átmenjünk az elsődleges jelentőségű főúton a kisbótba. Kisbóti expedíciómat leszámítva amúgy ma cicapesztrálási feladataimnak próbálok eleget tenni, ami kissé nehéz, a cica ugyanis átkozottul nem igényeli, hogy pesztrálják, sőt, csak örülni tudok annak, hogy nem tudja kihúzni a késtömbből a Fiskars Santokut. A gyilkos tekintet nem kifejezés arra, ahogy méreget engem.

Nem mintha nem érteném meg – tegnap reggel odaadtam egy sima szőrű, duci, jól ápolt macskát, este pedig hazajött egy csapzott, itt-ott feltrancsírozott és leborotvált, mindenféle váratlan helyeken fertőtlenítő-kék példány, aki olyan kába volt, hogy folyton nekiment a bútoroknak, amik alá be akart bújni. Az imbolygás mostanra elmúlt, étvágya gyöngy, a hangulata viszont éppen olyan, amilyen ebben az esetben elvárható.

És azt még nem is tudja, hogy holnap felülvizsgálatra megyünk.

Csendes és meglehetősen gyűrött vasárnapocska, harmonikázó zoknikkal meg kizárólag csendes és gyűrött vasárnapocskákra tartogatott itthoni macinacikkal. Holnaptól megint beindul a verkli, Pocit reggel visszük pöszörőztetni, én meg máris sorozatban kapom az aggódórohamokat.

Figyelemelterelés gyanánt inkább bedugok a fülembe valami zenét, aztán megetetem a mosógépet, és beállok fejjel a szekrénybe, mert a helyzet megint kriminalizálódik ruhafronton. Tegnap se találtam azt a pulcsit, amit eredetileg fel szerettem volna venni, tehát nyilvánvalóan gondok vannak azzal a rendszerrel, amit olyan okosan kitaláltam magamnak, grr.

Mivel a Repülő Kutató kábé egy hét múlva lelép Ámerikába, és három hónapig nem látom, csúful besűrűsödtek a programjaink – most próbálunk megcsinálni mindent, amire eddig nem volt idő, ezután pedig nem lesz lehetőség. A mai napra például ez azt jelenti, hogy Csillagokháborújaiksz, majd vacsora a Kőlevesben. Mindez persze a szokásos szezonális problémákat is magával hozza, miszerint mi a francot vegyek fel, amiben nem fövök és nem fagyok meg.

És mindeközben a legszívesebben eldőlnék, olyan álmos vagyok.

Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy január elsején kezdődik az új év, és hiszünk abban a babonában, hogy az egész év olyan lesz, mint annak az első napja, nem sok jó vár erre a blogra. Egy nap késés a posztolással, háromezer réteg, és mind papagájtarka. (Vacsorázni mentünk kedves barátainkkal, és piszok hideg volt, na. A papagájtarkára ez nyilván nem mentség, az csak úgy van, dixit.)