A betadinozás és antibiotikum torkocskán való legyömöszölése (huh, ez majdnem úgy hangzott, mint egy idézet az Übü királyból) azt hozta, hogy Poci már akkor bepucol valami bútordarab alá, amikor meglát minket – a fél napot a futon mögött, a fél éjszakát a mosókonyhában az egyik polc alatt töltötte. Nincs mese, meghalt Andersen, így is el kellett menni felülvizsgálatra, úgyhogy elkaptuk, bedugtuk a macskát a dobozba, a dobozt a kocsiba, aztán átverekedtük magunkat az agglomerációs dugón.

Mostanra már legalább ennek a programnak vége, már el is kezdtem leszedegetni magamról néhány réteget, de tessék, ebben az ancúgban vittem el Pocit az orvoshoz. Jelszavunk: “A zöld a remény színe (meg a libafosé).”