augusztus 2015 havi bejegyzések

Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, de még ugyanabba a pocsolyába se. Ennek a mélyértelmű igazságnak a bizonyítékaként ma még csak a kisboltig sem dugom ki az orrom, ehelyett egész nap a gépemnél kuporgok, és olyasmikről fecsegek, miért volt jó a True Detective első évada meg miért nem volt az a második.

Én ezt az időjárást kicsi szívem minden hidegével gyűlölöm, de amúgy is egész nap bent kuksolok a gépemmel, legfeljebb a teraszra mászok ki egy keveset, esetleg eltotyogok a boltig, ehhez meg előszedegetem a katicákat, rúzst kenek a számra, és próbálok úgy tenni negyedóráig, mintha nem egész nap bent kuksolnék a gépem fölött.

Ááááááá.

(Most meg nem látom a képet, pedig feltettem. Ááááááá.)

Ma kétségkívül úgy festek, mint aki mindjárt a nyakába kanyarítja a tarisznyáját, és elmegy egy fesztiválra, ahol a dúlaképzésről meg a házilag fermentált tofu élettani hatásairól hallgathat előadásokat búzafűlevet szürcsölgetve, de nem, ezt a napot is a gép előtt gubbasztom végig, miközben körülöttem egyre szaporodnak a könyvkupacok.

Az ilyen időjárást mindig könnyebben viselem, ha van rajtam egy csomó lenge és formátlan pamut.

Meló, piac, meló. Ma sem megyek élményszámba.

Ha már az embernek őtözködős blogja van, nyújtson néha valami újat is, nemdebár.

Hatásszünet.

Nos. Izé. Maradjunk annyiban, hogy ezeket a topokat nem nekem találták ki. És ma még buszra sem kell ülnöm, pedig valaki jó eséllyel átadná a helyét.

Tegnap végül mégiscsak eljátszottam Scarlett O’Harát, de nem a függönnyel, hanem ezzel a meghatározhatatlan műfajú előnytelen izével, amiből így egy hajszállal kevésbé előnytelen, ámde rendkívül praktikus darab lett.

A mai nap amúgy egyelőre a tegnapihoz képest jelentős előrehaladást mutat, de ne kiabáljuk el, még alig múlt fél kilenc.

Hú, de értéktelen nap volt ez a mai – ráadásul érdektelen is, leszámítva azt a negyedórát, amíg diónyi jegek pofozták a tetőablakot. Pont akkorák, mint máma az agyam.

Kezdem magam Scarlett O’Harának érezni, aki mindig a holnapban reménykedett. Lehet, nekem is kéne varrnom a függönyből valamit.

Ma állítólag dögmeleg lesz, így hát minél korábbi időpontban csapok bele a lecsóba, annál jobb lesz nekem. A rajtam lévő ruhára piszkosul ráférne egy átalakítás (nyolc vagy kilenc éve varrtam, az elég sok), de eldöntöttem, hogy az efféle akciókat jutifalatnak tartogatom akkorra, amikor sikerült végeznem a napi penzummal. Hajrá, Mari néni.

Visszafeküdtem a melóba, de elkeserítő lassan haladok. Ami még rosszabb, kezd elegem lenni a krimikből is. Remélem, a lassúsággal együtt ez is elmúlik, mert ha nem, bajban leszek.

Ezt a képet pontosan akkor sikerült ellőni, amikor egész napi ború és szemerkélés után hirtelen kisütött a nap. Na, éppen így szoktam nézni ilyenkor.

Sajnálom, ha csalódást okozok, de ma nincs babafotó, a kölyköket megette Bogyó és Babóca. A tegnapnál mindenesetre még így is jobban jártunk, akkor túl későn repültem rá a távkapcsolóra, ezért nekem is végig kellett néznem egy Barbie-akármit sellőkkel, tündérekkel, hercegnőkkel és egyszarvúakkal. Az egész olyan volt, mintha a készítők vattacukron és LSD-n éltek volna, ráadásul a sellők, hercegnők és tündérek konzekvensen azzal mutatták be életük fordulópontjait, hogy új ruhát vettek fel.

Bezzeg én ezúttal is csúcsformában, mint mostanában mindig – és még azt sem tudom, hogy ez ruha-e vagy tunika. Pocsék sellő lennék, az tuti.