Vagy mozsárban megtörve, nem is tudom – szép dolog ez a gyereknevelés, de piszok fárasztó, pláne amikor az egyik szünet nélkül konfabulál, a másik meg állandóan akar valamit, de azonnal. A legfőbb gond, hogy nem értek bébiül, pláne cumi mellőli zokogós bébiül nem. Tegnap tíz idegtépő percbe került rájönni, hogy a bőgés eláll, ha én is lefekszem, ugyanabba a szobába, mint ő, a szomszéd ágyra. (Hiba volt. Majdnem elaludtam magam is, pedig a nagyobbiknak még hajat kellett mosnom.)
Ma reggel persze fél hétkor kezdett csiripelni, én meg nem tehettem úgy, mint aki nem hallja egy méter távolból. A nap innentől csak romlott, én végül méltóságom és pedagógiai mittoménmim utolsó roncsaiba kapaszkodva sütöttem az ifjúságnak egy adag sárgabarackos-csokis kekszet, majd kicsaptam őket az udvarra. Ah, béke. A kisebb torka szakadtából énekelte a Boszi boszi taaakát a hintán, a nagyobb meg a kerítésen keresztül mesélte a szomszéd kislánynak a tegnapi sellős rajzfilmet. Istennek legyen hála, a szomszéd kislány is látta. “És Mirandának akkor LÁBA nőtt.” “Igen, és cipője is lett hozzá! PIROS!”
Aztán persze a kisebb hanyatt feküdt a teraszon, felmártogatván rózsaszín-fehér csíkos gatyácskájával az összes koszt, amit korábban gondosan felhordott oda, és ordítani kezdett, mint a nádibika. Mire is én felkaptam, felvittem az emeletre, és bedugtam az ágyába. Két perc alatt elaludt.
Nemtom, jól csinálom-e a dolgokat, de egyelőre még egészben vannak. Én, na az már más tészta.
Minden nap más - mindennap más 
Milda
2015/07/28 at 12:53
Jól csinálod:-) Én tizenkét éve fekszem le öt-tíz percre a kiskorúakkal egy szobába, pedig most már a kisebbik is hét éves:-) Ha ott vagyok öt perc alatt bevágja a szunyát, ha nem, akkor egy óra múlva is megy a zsizsikelés. Lehet, hogy pedagógiailag nem jó, mindenesetre ez a rövid utas megoldás. Bár ha apa fekszik melléjük, őt három percen belül elaltatják:-)
mák
2015/07/28 at 13:40
Leginkább az evéssel vagyunk bajban – kértem ugyan a húgomtól használati utasítást, hogy mit esznek meg, de a jelek szerint ez akkor vesztette érvényét, amikor beléptek az ajtón.
Nat
2015/07/30 at 18:51
Jól. És ilyenkor nagyon büszke vagyok magamra, hogy mindezt már én is végigcsináltam (mínusz udvar) és túléltem! 😀
mák
2015/07/31 at 12:49
Az a gyanúm, ma minden pozitívumot sikerül átnegatívolni, a nagyobb felvonult aludni, a kisebbiket is felvittem, most meg dacos ordítozás van az emeleten. “Nem! De! NEM! DE!”
Nos, a nagyobbiknak van lába, amivel lejöhet, ha már nagyon az agyára ment a kisebb. (A kisebbnek is van lába, de még nem tud vele kimászni a kiságyából. Legalábbis remélem.)