június 2015 havi bejegyzések

Azt hiszem, a mai összeállítással megint sikerült belenyúlnom a tutiba.

Kirándulás Budapestre munkaügyben, táskámban egy csúnyácska kék velúrmappával, ami feljogosít arra, hogy főiskolai tanárnak címeztessem magam, ha a munkahelyem is úgy akarja. A jelek arra mutatnak, úgy akarja.

1. Vegyünk fel csíkosat kockással, nézzünk a tükörbe.

2. Konstatáljuk, hogy a hajunk az éjjel megint felrobbant. A “kígyóhajú Medúza” hatás elkerülésére gondosan illesszünk fejünkre egy semmihez sem passzoló virágos kendőt.

3. Vegyünk fel mindehhez egy piros táskát, hátha ettől jobb lesz. (Nem lesz jobb.)

4. Totyogjunk át a boltba, ahol a kutyát sem érdekli, mit vettünk fel.

5. A haladó szint eléréséhez gondolkozzunk el pöttyös zoknikon és további cukiságokon.

6. Fenébe a haladó szinttel, tegyünk be egy újabb mosást.

Tegnap annyira kótya voltam, hogy fotózni is elfelejtettem, pedig az inkognitóban való dedikáláshoz még Pom Pom is ott csücsült a fejemen teljes szépségében, és emellé annyira, de annyira ki voltam pintyölve, hogy este négy sminkvatta kellett ahhoz, hogy leszedjem magamról a dekorációt. Na mindegy.

A mai napon ezzel szemben egyetlen szál előnytelen és öreg farmerruhácskában ténfergek, és a porszívót nézegetem. A nappali szőnyege különösen kriminális állapotban van, egyáltalán csuda, hogy még akad a macskákon némi szőr.

Mivel viszont lemaradtatok Pom Pomról, tessék, itt a kisöccse. Eredeti hajból, közvetlenül mosás után. Igen, ez is egy “csak mert megígértem” fotó.

Ma nagyrészt itthon csücsülök, de holnap bezzeg.

Zenés-táncos daljáték, melyben a kissé bolond, de kedves tanerő vizsgáztat, valamint visszacipel a könyvtárba egy fél köbméter könyvet.

Tegnap délután – minden előzetes figyelmeztetés nélkül, persze, mert ez így szép – a sütőnk kivágta a biztosítékot, majd örök nyugalomra szenderült, benne két tepsi sajtos rúddal, aminek még két percre lett volna szüksége a tökéletesség eléréséhez. Attól persze még megesszük. (A sajtos rudat, nem a sütőt.)

Az elhunyt kiválóan kiszolgálta a maga idejét, ’98 vagy ’99 óta megvan, javíttatni nem érdemes – vele még elketyegnénk egy ideig, de a tűzhelylap már évek óta készül beadni a kulcsot, szóval így is, úgy is újra lesz szükség. Tartottunk egy kis megemlékezést a kezdetekről, amikor a lakás teljes berendezése egy dupla ágyból, a komplett szerkentyűtárral beépített konyhabútorból meg nagy, üres, kongó terekből állt (ezt most már piszok nehéz elhinni), aztán ráültünk a netre, hogy keressünk másik beépíthető elektromos sütő+gázégős tűzhelylapot. Ezt a fajtát, ami nekünk volt, már értelemszerűen nem gyártják, úgyhogy muszáj lesz másfélét vennünk, amit persze kezdetben nagyon fogunk utálni (miért itt van ez az égő? miért másak a gombok? miért nem úgy működik az időzítő, ahogy eddig?), de aztán megszokjuk. Mint általában mindent, amit tényleg muszáj.

(Attól tartok, mára is áthúzódik a tegnapi mélaság, de attól még köszönöm szépen, jól vagyok, és szándékomban áll még ennél is jobban lenni. Kezdésként kirittyentettem magam, és levonultam a piacra, mert végre nem kell szerdánként hatkor lelépnem hazulról, és már túlságosan is hozzászoktam a friss, hersegő rukolához. Amit szombaton vettünk, az utolsó lapulevélig elfogyott.)

Kissé indiszponált vagyok máma, a napom azzal kezdődött, hogy eltávolítottam a kapu elől egy halott sündisznót. Szegénykét nem tudtam máshová tenni, mint a kukába, legyen neki könnyű a szemétdomb. (Legalább nem a macskáink voltak, hacsak nem tanulták meg kinyitni a kulcsrazárt ajtót, a mancsikáik viszont nem különösebben alkalmasak erre a célra.) Egyébként is tegnap szántam el magam arra, hogy végre eltüntessem a konyhaajtó üvegéről a Sziréna által több mint egy éve otthagyott tappancsnyomokat, szóval mitől lennék extrajó passzban.

Na de azért ma is elmentem futni, szorgosan gyártom a jegyzeteket a megírandó könyvhöz (bár egyelőre leginkább fejben), és újabb kísérleteket teszek arra, hogy a lakásunk ne úgy nézzen ki, mint egy disznóól.

(A látszattal ellentétben nem bőgni, esetleg ordítani készülök, hanem a fényképezőgépet szuggerálom, nehogy rám dögöljön hirtelen. Ma mindenféle érdekes dolgokat művelt, és én nem pártolom a fényképezőgépek által művelt érdekes dolgokat.)

Na de sok beszédnek sok az alja, fotót ide. Szeretem ezt a szoknyát, pont úgy fest, mint egy sorsüldözött kisvendéglő-abrosz valahol Folegandrosz szigetén. A június jelentős részében amúgy is úgy fogok kinézni, mint egy turisztikai céllal a mólóra kiállított görög halászleány (civilben manikűrös), közös fotó csak húsz euró, széles mosoly, köszönöm. Igaz ugyan, hogy nincs az a görög halászleány, aki olyan hóka lábakat és sárgarépa hajat tudna felmutatni, mint én éppen most, de kicsire nem adunk.