Tegnap délután – minden előzetes figyelmeztetés nélkül, persze, mert ez így szép – a sütőnk kivágta a biztosítékot, majd örök nyugalomra szenderült, benne két tepsi sajtos rúddal, aminek még két percre lett volna szüksége a tökéletesség eléréséhez. Attól persze még megesszük. (A sajtos rudat, nem a sütőt.)

Az elhunyt kiválóan kiszolgálta a maga idejét, ’98 vagy ’99 óta megvan, javíttatni nem érdemes – vele még elketyegnénk egy ideig, de a tűzhelylap már évek óta készül beadni a kulcsot, szóval így is, úgy is újra lesz szükség. Tartottunk egy kis megemlékezést a kezdetekről, amikor a lakás teljes berendezése egy dupla ágyból, a komplett szerkentyűtárral beépített konyhabútorból meg nagy, üres, kongó terekből állt (ezt most már piszok nehéz elhinni), aztán ráültünk a netre, hogy keressünk másik beépíthető elektromos sütő+gázégős tűzhelylapot. Ezt a fajtát, ami nekünk volt, már értelemszerűen nem gyártják, úgyhogy muszáj lesz másfélét vennünk, amit persze kezdetben nagyon fogunk utálni (miért itt van ez az égő? miért másak a gombok? miért nem úgy működik az időzítő, ahogy eddig?), de aztán megszokjuk. Mint általában mindent, amit tényleg muszáj.

(Attól tartok, mára is áthúzódik a tegnapi mélaság, de attól még köszönöm szépen, jól vagyok, és szándékomban áll még ennél is jobban lenni. Kezdésként kirittyentettem magam, és levonultam a piacra, mert végre nem kell szerdánként hatkor lelépnem hazulról, és már túlságosan is hozzászoktam a friss, hersegő rukolához. Amit szombaton vettünk, az utolsó lapulevélig elfogyott.)