Tegnap ugyi nagy epifannatikus pillanatom volt arról, hogy épp elég baj van a világgal, mi a fenének szabotálom magam még pluszban. A válasz erre persze már régóta megvan: az a gond, hogy ha felhúzom a metaforikus futócipőmet és elindulok, akkor nem tudok megállni, amíg nem jutottam el a célszalagig. Ma reggel viszont arra is sikerült rájönnöm nekem lassú agyúnak, hogy – ha amúgy is magam találom ki a szabályokat – amikor már nagyon elegem van a futásból, a táv egy részét miért ne tehetném meg biciklin? (Metaforikusan, továbbra is. Futásból sem vagyok penge, de amikor legutóbb biciklire szálltam úgy tíz éve, akkorát estem, hogy mind a két térdemről lejött a plezúr.)

Úgyhogy, feleim, döntésre jutottam: e szép nyamvadt május második felében szabadságot veszek ki. Nem a blogból, az továbbra is marad, hanem a harminc-darab-havonta-több-egy-szál-se meg a nem-veszünk-idén-több-holmit marháskodásokból. Felülök a metaforikus biciklimre, és két hétig azt veszem fel és meg, ami éppen jólesik, aztán visszabújok ugyanabba a futócipőbe, és tovább körözgetek, amíg el nem érem a szeptemberi célszalagot.