Nem lennék ilyen sürgefürge, ha nem néztem volna végig ma reggel a lakáson, de megtettem. Mamiii, hát itt aztán van kosz bőven. Úgyhogy már lement egy mosás, most hajintom be a következőt, aztán nekiesem a pormacskáknak.

A valódi macskák összeeresztése tegnap felemás eredménnyel járt: előbb megpróbálták felpofozni egymást, aztán konzekvensen kerülték a másikat egész nap, este pedig újra megpróbálták felpofozni egymást. Sajnálattal kellett megállapítanom, hogy mindkét pofozkodást az új kezdte, akinek amúgy hihetetlenül sunyi harcmodora van: előbb szívettépően és szánalmasan nyikorog, mint akit éppen bántanak, aztán ugrik. Külsérelmi nyomot egyiken sem látunk, a pofozkodást már kezdeti szakaszában sikerült leállítani (az én hangomat egy süket dédanya, egy tanítói végzettség és tizennégy felsőoktatásban töltött év edzette harsányra), de most visszalépünk a korábbi szakaszba, és csak résnyire nyitott ajtón át hagyjuk őket ismerkedni. Ahogy a férjem fogalmazott, amikor kukliprédikációt tartott a macskáknak: “A sírást még csak-csak elviseljük, de az erőszakot nem fogjuk tolerálni.” Igen, egészen pontosan ezt mondta. A macskáknak.

Megyek, legyakom a poregerészőket.