Majdnem hétre pontosan egy évvel ezelőtt volt, hogy a férjem nyakon fogott és elvitt várositúrázni, aztán (túracipőben! városban! aszfalton!) úgy kificamítottam a bokicámat, hogy öröm volt nézni, mekkorára dagadt.

Nos, a férjem (hazaugrott Jénából, mert pár napig itthon van sürgős-fontos világmegváltási programja) ezúttal is nyakon fog, ezúttal is elvisz túrázni. Egye fene, jöjjön, aminek jönnie kell.

Maestro, music!

És most, mint anyámék esküvőjén mondta a fotós a csoportképnél: “Kérem a lábakat természetes állásba!” Annak is végeredményén is évtizedekig röhögött a család.