Épp most tartok az előirányzott táv felénél, fél év már eltelt a tervezett egyből, amíg nem veszek semmit, de mindennap másként öltözöm fel. És, bármennyire meglepő – pláne a januári nyafogás után -, mostanra szilárdult meg bennem az az elhatározás is, hogy nem állok meg egy évnél, hanem aprócska változtatásokkal ugyan, de folytatom tovább. Valószínűleg olyan ez, mint amikor futás közben féltávnál jön rá a dolog ízére az ember, és hirtelen kedve támad még egy-két körre – persze ezúttal is meglehet, hogy az előírt penzum végére rám tör az izomláz, vagy egyszerűen csak elegem lesz az egészből. Mindenesetre most úgy érzem, hogy még folytatni akarom.

Egyrészt azért, mert (eltekintve a takonykóroktól és az azok által indukált rémes házi micsodáktól) jól jön az, ha minden nap tényleg, igaziból szembesülök azzal, mit vettem fel éppen, és hogyan néztem ki benne. Tervezésre meg tudatosságra nevel – milyen szépen hangzik ez, de hát ha tényleg. Az elmúlt fél év során alig volt olyan alkalom, amikor hosszan és nyomorultul ácsorogtam volna  a szekrény előtt, mit is vegyek fel ma, aztán mindenféléket felpróbálgattam volna, hogy végül kikössek egy lehetséges verziónál. Bármennyire kevéssé tűnik hihetőnek, a ruházkodásra fordított idővel is jobban tudok gazdálkodni, mint korábban. A napi posztjaim megírása – mindennel, ami ezzel jár, tehát öltözködéssel, sminkkel, fotóval együtt – ritkán vesz igénybe több időt tíz percnél, és legalább ilyenkor tényleg koncentrálok arra, amit csinálok. A ruhák előkészítésére sem áldozok igazán plusz időt: amikor leszedem a szárítóról a tiszta holmit, és összehajtogatom meg elpakolom, egyúttal a következő hétre esélyes cuccokat is összeszedegetem. Szóval, bármilyen fura, de tényleg kevesebb időbe kerül mindez, mint a korábbi hová-kapjak-nincs-egy-rongyom-se-azazhogy-csak-rongyaim-vannak.

Másrészt meg úgy érzem, még mindig rengeteg kihasználatlan lehetőség üldögél a szekrényeimben szétszórva, és jóval kisebb kihívás egyszerűen csak bemenni egy boltba, és szerezni valami új (esetleg használt, de nekem-új) holmit, mint a régieket variálgatni. Ha már megvannak, legalább kezdjek velük valamit, vagy legalábbis lássam be, hogy úgyis csak a helyet foglalják, és szabaduljak meg tőlük. (Ez sajnos több okból sem megy könnyen, de továbbra is dolgozom rajta.)

A február amúgy váratlan változásokat hozott a ruhatáramban, plusz-mínusz egyaránt. Mínuszban két pulóver meg egy szoknya (elajándékozva) és a kedves jó fekete hasított bőr csizmám, aminek a sarka véglegesen beszakadt. Pluszban pedig: egy egész szatyornyi holmit kaptam az egyik legjobb barátnőmtől, aki külföldre költözik, és ránk hagyományozta a cuccai egy részét. Sírós-nevetős dolog ez – lehet, hogy úgy tűnik, túl sokat foglalkozom az öltözködéssel, de a ruhák számomra a legtöbbször egyúttal az emlékezés eszközei is.

Akár jó emlékek, akár rosszak, akár örököltem azokat, akár nem: most már az enyéim.