január 2014 havi bejegyzések

Az alábbi zöld-szürke szörnyikét két döglött férfipulóverből barkácsoltam össze több mint három évvel ezelőtt. Ez volt az első ilyen jellegű kísérletem, ez látszik is rajta. Nagyon sokat tanultam közben, de a végeredménnyel nem vagyok valami elégedett. Túl rövid, túl fodrocskás, túl széles a válla, és még sorolhatnám. A legnagyobb gond viszont az, hogy remek szúrós gyapjúból van.

Ma még felveszem, de aztán úgy szétvágom, mint a pinty.

A mai nap amúgy azzal indult, hogy a férjem lerakott a paplanomra egy doromboló vekkert, és amikor aziránt érdeklődtem, hogy hátemmegmiésmé, akkor közölte, hogy nyolc óra van, és mennünk kell cékláért meg fekete retekért.

Úgyhogy elmentünk.

(SK: a ruha meg a sapka, mely utóbbit fogadásból varrtam tavaly, amikor azon kísérleteztem, egy szatyornyi maradék poláranyagból hány sapkát tudok kihozni. Ez volt, ha jól emlékszem, a harmadik.)

Kiválóan fáj a fejem, úgyhogy ma tényleg csak benyúltam a szekrénybe, és kihúztam onnan pár holmit, ami elsőként a kezembe akadt.

(SK: a kötött mellény valaha pulóver volt, de amúgy az egész szóra sem érdemes – levágtam az ujját, és beszegtem a széleket.)

A fene ebbe az időjárásba, már másfél hónapja leragadt valahol november huszonhetedikénél. A szekrényemből ilyenkor törnek elő jobb híján a pirosak és más tarkabarkák.

(SK: a mellény és a szoknya, majdnem hétre pontosan tíz évvel ezelőttről. A sapkát kivételesen nem én varrtam, az csak úgy hozzám csapódott valamikor. A sapkarózsát persze már én követtem el rá.)

Coco Chanel valószínűleg jogosan javasolná, hogy mielőtt kimegyek a házból, nézzek tükörbe, és kapjak le magamról valamit.

Csakazértse.

(SK: sapka, ruha, alsószoknya.)

Háromszáz réteg puha holmi, sál, sapka, kesztyű, parfüm, pirosító. Néha tényleg erőfeszítés kell ahhoz, hogy elinduljon az ember.

Igaz, még ahhoz is, hogy kimásszon az ágyból.

(SK: a ruhák és a sapka.)

Most nem foglalkozunk a hajammal, a vicces szájfényemmel meg a kinőttformának látszó pólóval (ami mellesleg méretre pontos, szóval valami más baj van vele), ehelyett a szoknyára koncentrálunk, amiről fogalmam sincs, mikor turkáltam, hol, milyen megfontolásból, miért hittem azt, hogy használni fogom, miért nem szabadultam meg tőle eddig, és mi lesz majd belőle, ha.

E pillanatban azt mondanám, hogy szatyor.

Avagy hogyan nézzünk ki úgy, mint egy életnagyságú fehér-fekete optikai csalódás.

(SK: a szoknya átalakítását már említettem valamikor, a tunikát meg kábé nyolc éve varrtam magamnak. Lehet, hogy ideje volna kezdeni vele valamit.)

2000 tavaszán költöztünk ki véglegesen Szentendrére. Addig nagyrészt a kollégium meg a lakás között ingáztam egy kis hátizsákkal, és kétségbeesve nézegettem, hogyan leszünk majd képesek berendezni meg belakni ezt a marha nagy hodályt – ó, ha sejtettem volna, mi lesz a vége!

Mindenesetre az új helyre költözést mindketten vérmérsékletünk megfelelően próbáltuk túlélni: én kerestem magamnak egy új törzskocsmát, a férjem meg utánanézett, milyen napokon van piac. Azóta is majdnem minden szombaton lekúszunk a piacig, megnézzük a patakban a kacsákat/békákat/jeget/elmosott fél domboldalt, és veszünk valami szezonális zöldet.

A mai nap szezonális zöldje amúgy a savanyúkáposzta volt, csak hogy tudjátok.

(SK: a barna kötényruha és a batikolt póló.)

Olyan csodálatos, amikor az ember azt mondhatja, hogy “ehhez szottyant kedvem, és kész”. Csúnyapulcsi-napot nem csak karácsonykor lehet ám tartani.

Tessék egy közeli a rénszarvasokról:

(SK: a sapka meg a sárga sapkarózsák.)

A mai napot is itthon ücsörgöm át, zsemlesütéssel, varrással, némi takarítással és a Sherlock harmadik évada első részével.

Na akkor öltözzünk egyszerre mindegyik programhoz, mert az úgy vicces.

(SK: a cipő meg a zokni kivételével minden.

A kis fekete kardigánt amúgy láthattátok itt meg itt – igaz, akkor még nem kis fekete kardigán volt, hanem kinyúlt, öreg fekete pulcsi. Valószínűleg még ez a mostani sem a végleges állapota…)

Mármint annyira új, amennyire az egy az-év-szeptemberben-kezdődik blogger nem-veszek-semmi-új-holmit blogjának keretein belül elképzelhető.

A tornacipőt még 2005-ben vettem Marosvásárhelyen (olyan csodálatosan ronda volt, hogy nem tudtam otthagyni, sőt, vettem belőle egy hupirózsaszínt is), a pólót talán öt éve turkáltam magamnak, a kötényruha pedig – nos, az most itt egy szimbóleum.

Az új év, kezdődjék bármikor, épp olyan, mint a régi, legfeljebb első pillantásra látszik másnak.