Már két hónap eltelt, juhé, még tíz van hátra. Ebben a hónapban végre eljutottam odáig, hogy technikailag viszonylag elfogadható fotókat tudok készíteni (bár persze azért kutyából nem lesz szalonna). A hónap leginkább elgondolkodtató fejleménye viszont az, hogy kísérteni kezdett a gondolat: vajon elég lesz egyáltalán ez az év?

A kezdet kezdetén azzal indítottam, hogy nagyon sok holmim van. Nos, az azóta eltelt két hónapban rájöttem, hogy ez így nem pontos. Nekem nem nagyon sok holmim van, hanem félelmetesen, irgalmatlanul, értelmetlenül sok. És a polcaimon még a jó ég tudja hány folyóméternyi anyag, amit előbb-utóbb meg kell varrnom. Ha véletlenül beköszöntene egy olyan abszurd és szelektív apokalipszis, ami kizárólag a ruhaüzleteket törölné el a föld színéről, még akkor is el lennék látva néhány évtizedig.

Nem volt hát teljesen indokolatlan a nagy felbuzdulás, de aztán meggyőztem magam, hogy egyelőre nem érdemes foglalkoznom azzal, mi lesz tíz hónap múlva. Addig még bőven megunhatom ezt az egészet.

Meglepetések mindenesetre mindig akadnak: most októberben a bokabalesetem volt az, szépen át is húzta pár tervemet. A látszat ellenére ugyanis nekem vannak magas sarkú cipőim is, jellemzően őszi/tavaszi cipők, amiket ugyan nem hordok sokat, de az elmúlt pár hét mégiscsak alkalmas lett volna arra, hogy kivigyem őket sétálni az utcára. Hát ez a terv ugrott. Bár a bokám most már teljesen használható, még mindig érzem, úgyhogy valószínűleg tavaszig nem nagyon fogok kísérletezni magas sarkú cipőkkel, bármilyen csinosak is azok.

A jövőben a kihívásaimat is alaposabban meg kell terveznem: a padlizsánszínű kabát ugyan abszolúte kompatibilis volt a hónappal, de nem az az időjárással. Fene számított huszonnégy fokra október végén.

Mindezt leszámítva azonban továbbra is töretlen lendülettel gázolok keresztül a ruhásszekrényemen. Ha már kitaláltam ezt a hülyeséget…