Amióta kétágú vagyok (pontosabban amióta témavezetéssel is tökölök), még sose álltak ilyen csehül a szakdolgozóim. Jelen pillanatban tán háromról tudom elképzelni, hogy elkészül a leadási határidőre, a többiek lesunyt fejjel bujkálnak valahol a kertek alatt, hatótávolságon túl. Idén megint annyi volt a rohanás meg a munkamunka, sem időm, sem lehetőségem nem akadt arra, hogy időnként rájuk dörrenjek, most meg gyakorlaton vannak mind egy szálig. A vicces-öreg búcsúzási formula, miszerint “ha nem írok, ne válaszoljatok”, most különösen érvényes, ugyanis ha nem kapok tőlük anyagot, nem tudok segíteni abban, hogyan folytassák. Patthelyzet. Az egészben persze az a legröhejesebb, hogy én aggódom emiatt. Nekik kéne. De ha esetleg aggódnak is, nem velem osztják meg, akkor meg nem érünk az egésszel semmit.

Eh. Oda lehet vinni a lovat a vályúhoz, de arra kényszeríteni nem, hogy igyon is belőle. Mindez persze rám is érvényes, mert én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál. Péntekre megint össze kell kalapálnom egy konferencia-absztraktot, és a mai napon kivételesen éppen akár időm is lenne rá, de olyan nyögvenyelősen megy a meló, hogy valószínűleg tényleg csak pénteken lesz belőle valami.

Oké, nézzük, mi szépet tudok prokrasztinálni máma a konferencia-absztrakt helyett. (Ha jutok valamire, arról természetesen beszámolok.)