Tegnap estére minden ok nélkül* olyan morcos lettem, mint a sicc, ott csapkodtam enerváltan összevissza, közben meg időnként siránkoztam egyet-egyet, miként Jeremiás. A Repülő Kutató is kapott belőle, merthogy ráförmedtem, monddsza meg nekem gyorsan, milyen kenyeret süssek, ő meg erre azt mondta, hogy ticinóit vagy scalit, mire én közöltem, hogy SCALIT AZT NEM!, azt még egészségesen is utálom csinálni, csupa ragacs meg boá, és különben is, van itthon szezámmag? na ugye, megrendeled, oszt azt se tudod, van-e hozzávaló.

A Repülő Kutató áldott jó ember, nem vágott hozzám semmit, hanem részvétteljesen megérdeklődte, tényleg ennyire rosszul vagyok-e, tegnap sokkal békésebb voltam. Bocikám, mondtam én dr. dr. Bubónak (plusz igazgató plusz nemzetközi projektvezető plusz még miabokám, háromszázötvenplusz független idézővel**), huszonegy év nem volt elég neked, hogy összerakd abban az okos fejedben, én mindig akkor vagyok rosszabbul, amikor már siránkozni meg zsörtölni sincs bennem enerzsia? Örüjjé annak, hogy már képes vagyok dúlnifúlni. Dr. dr. Bubó erre azt mondta, hogy ööö, és látszott rajta, hogy csörömpölve esik le a fejében egy bazi nagy tantusz, de azért a biztonság kedvéért gyorsan átment a szomszédba meccset nézni, és hagyott engem a tepsivel meg a kelttésztával zsörtölődni. Nem is jött haza addig, amíg nem lett kész a kenyér.

Hát ilyen vagyok én, mint a Knorr, mindennap új varázslat, és még csak nem is én vagyok legjobban meghúzatva a családból, mert a húgomék ma például kápolnaavató ünnepséget tartanak, ráadásul csak azért nem szentelik, mert a kápolnában van a sógoromnak egy ágya. Ez tulajdonképpen úgy indult, hogy a sógoromnak lesz egy saját szobája, amiben lesz egy orgona, és ezt hívjuk viccből kápolnának, ehelyett meg tényleg istókzicsi lett egy kápolnája, amiben van egy ágy. Is. Úgyhogy ezért nem lehet felszentelni, csak felavatni. Vagy mi.

Nem baj, ha nem értitek, ezt igazából asszem én sem.

* Na jó, valószínűleg nem volt mellékes tényező, hogy elvesztettem valahol a Bűnök Barlangjában másfél tucat hungarocellgolyót, de nem ám ujjbegynyi darabokat, hanem olyan nyolc-tíz centi átmérőjűeket. Négy vagy öt, de lehet hogy még annál is több ideje voltak bent, összekötve egy zacskóba, ami be volt dugva egy nagy dobozba. Minden dobozt kinyitottam, belenéztem, golyók meg sehol. Ezúttal még csak nem is a macskák voltak, ez tényleg el volt dugva yol. Hát, úgy tűnik, még magam elől is sikerült eldugnom yol. Rohadás, frász, fene és nyavalyatörés, csákováci rosseb stb.

** Mikor másfél hete lenyomtam a magam hörgős-morgósát a független idézők kapcsán, utólag megkérdezte, honnan vettem én azt, hogy neki van háromszáznegyvenkilenc. Honnan, honnan, mondtam én, hát rácsaptam a hasamra, oszt mondtam egy számot, mér? Hát mert majdnem eltaláltam, de, izé, ennél azért több. Remek.